Ez jó.

Az rossz.

Így működik az emberi gondolkodás és döntéshozás. Az ösztöneink leegyszerűsítik nekünk a világot erre a két árnyalatra. Hiszen minek mindenen agyalni, ha a múltbeli tapasztalatainkból tanulva levonhatunk jövőbeli következtetéseket? Ne ámítsuk magunkat azzal, hogy az emberi racionalitás határtalan. Mi se tudunk adott szituációban tökéletes döntéseket hozni, ezért a “jó” és a “rossz” fogalma segít elhatárolni, hogy végül mit választunk. A “jó” segít meggyőzni minket a döntésünk helyességéről, a “rossz” pedig visszaigazolja azt, amiről lemondunk.

A jó és a rossz közgazdasági története

Viszont ez a fontos megállapítás a “jó”-ról, a “rossz”-ról: valamit nyerünk a döntés meghozásával, valamiről pedig lemondunk. Közgazdaságilag a döntéshozás nem jóról vagy rosszról szól, hanem eredményről és következményről. Ezt nevezte el elsők között Green, az osztrák közgazdász, alternatív költségnek.

Lényegében az alternatív költség analógiája az, amikor a döntéseink pozitív kimenetelét és negatív következményét előnyben részesítjük az alternatív pozitív kimenetel és negatív következménnyel szemben.

 

Az alternatív költségek és a szakosodás magyarázata az autarchiával (külső kereskedelem nélküli zárt gazdaság) és a szabad kereskedelemmel leírva

Mégis, amiről én írni szeretnék, az nem a közgazdaságilag szűk értelemben vett alternatív költség, hanem arról a koncepcióról, amit az egyre polarizált világunk nem ért meg.

A múltban is voltak olyan időszakok, amikor a kérdések és az ügyek polarizációja erőteljesebbé vált. Mondhatjuk, hogy talán ez a polarizáció vezetett a világháborúkhoz, amikben az emberek a saját meggyőződésük mellett a végletekig kitartottak. Hiszen így épül a történelem: az embernek és a nemzetnek az igazát meg kell védenie. Mégis a történelmet még mindig a nyertesek írják. Ez nem vonja magával azt, hogy nekik lenne igazuk, viszont a vesztesnek se feltétlenül. Hiszen valljuk be, háborúk sosem elvek, gondolatok miatt törtek ki, hanem a diplomáciai / politikai / gazdasági érdekek miatt (ezek közül is sokan vélik, hogy a gazdasági érdekekre lehet visszavezetni az első kettő).

Szakosodás, jó és rossz helyett

Nem mondok talán újat, amikor azt állítom, hogy a világ nem a jó és a rossz harca, hanem a szembenálló egyéni önérdekek konfrontációja. Mégis azt látom, hogy az egyre polarizálódó világban szükséges erre emlékeztetni az embereket.

Abban a korban, amikor:

  • Amerikában Donald Trump vagy Hillary Clinton egyszerre a megtestesült ördög
  • a nemzetközi szervezetek egyszerre nem tesznek eleget tehetetlenségből vagy indokolatlanul sokat tesznek egy globális konspiráció irányítása alatt
  • a nagytőkések egyszerre lopják meg a munkást és a munkásnak mégis egyre kevesebbet kell dolgoznia egyre magasabb relatív jólétért
  • Magyarországon Soros György és Orbán Viktor egyszerre az első számú közellenség az emberek számára.

Erős kijelentések, valamelyik biztos igaz a két végletből. A kérdés csak az, hogy kit kérdezel.

Donald Trump (jelenlegi USA elnök) és Hillary Clinton (elnökjelölt ellenfele)

Sokszor az ilyen leegyszerűsített gondolkodás vezet a “jó” és a “rossz” párharcára, ahol igazából a prioritások párharca zajlik az önérdek követés harcmezőjén.

Sokszor egy prioritás választása egyenesen arányos egy másik elvetésével. De valójában mit is jelent ez a prioritás és baj-e az, hogy különböző prioritásokkal rendelkezünk? 

Ha nem lennének különböző prioritásaink, nem lennének különböző társadalmi szerepek, gazdasági szempontból különböző munkák, foglalkozások vagy termékek, azaz szakosodások. Viszont a saját szakosodási döntésünk visszaigazolása végett hajlamosak vagyunk magunkat mások fölé helyezni, hogy a szakosodásunk nagyobb értéket képviseljen az életünkben a lemondás fejében. Pedig végső soron nem vagyunk emberi értékileg jobbak vagy rosszabbak; csak mások. Különböző értékekkel és különböző hiányosságokkal rendelkezünk. Attól működik jól a társadalom, hogy egymás hiányosságait kipótoljuk az értékeinkkel és ezek a történelmi diszkontinuitások alakítják ki a társadalmunk struktúráját. Ha ez filozofikusan hangzik az olvasónak, az nem véletlenül van így; ez a gondolatvitel egészen közel áll a posztstrukturalista gondolkodáshoz.

Viszont beszéljünk példákban: mit jelent ez a valóságban?

Egy konferencián hallgatók előtt próbáltam ezt a gondolatmenetet elmagyarázni. Annak érdekében, hogy megcáfoljanak ezt kérdezték tőlem: Ha a Közel-Keleten az USA terroristák bombázása címén a civil lakosságot is érinti, ezáltal ártatlan embereket megölve, hogy lehet ennek egy másik oldala, amiért mégis megéri ez? Miért kéne ott beavatkozni? Miért nem hagyjuk békén a térséget, ezáltal is kevesebb embert ölve? Hogyan szolgálhat ez a káosz mégis valami jót?
Nem vagyok Közel-Kelet kutató, de könnyen válaszoltam erre: ha nem végeznének ilyen légi csapásokat ott helyben a terrorista csoportok ellen, akkor az alternatíva az, hogy a helyi terrorista csoportok fogják megölni ugyan ezt az ártatlan lakosságot és folytatják a terrorista cselekményeket. A kérdés valójában, hogy nekünk mi a prioritásunk?

De tegyük ezt a háborús analógiát gazdaságilag érthetőbb kontextusba: az USA $5.9 billió dollárt költött 2001 óta a háborúira Afganisztánban, Irakban, Szíriában és Pakisztánban. Ez körülbelül két évre elegendő forrást biztosítana az egész világon a Fenntartható Fejlődési Célok elérésére fordított harcban. Biztosan lehet ezért kritizálni az Amerikai Egyesült Államokat vagy megjegyezni, hogy túlzás 17 év amerikai forrását ezzel összehasonlítani. Ami viszont sokkal inkább fontosabb, hogy amit az USA arra költ, hogy a hegemóniáját fenntartsa a világon vajon tényleg olyan káros? Netán Kína, Oroszország vagy India csábítóbb hegemón lenne? Kétlem, hogy bármelyik olvasóm is ezt a hegemónváltást kívánná.

Az üzlet világából is példát hozva: nem régiben jelent meg az az Oxfam jelentése, miszerint a világ 26 leggazdagabb emberének annyi a vagyona, mint az alsó 3.8 milliárd embernek. Egy barátom nem volt rest szarkasztikusan rávilágítani, hogy mára

„sztenderd politikai véleménnyé vált a marxi dogmákból gyököt vonó [helytelen] állítás, mely szerint a világ növekvő vagyoni egyenlőtlensége mögött a harmadik világ kizsákmányolása és egy újgazdag elit igazságtalan nyerészkedése áll.”

Továbbmenve kifejtette, hogy a 26 leggazdagabb nem reáljavakat birtokol, hanem vagyont, amit többnyire a vállalataik kötvényeibe mérik. Ez a pénz pedig sokszor a vállalatokon keresztül vissza lesz forgatva a munkások megélhetésbe és munkájába. Ami valljuk be nem valótlan. 

Ballról jobbra: Jeff Bezos, a Amazon vezetője; Bill Gates a Microsoft alapítója; Waren Buffet pénzügyi mágnás; Mark Zuckerberg a Facebook alapítója

Az én meglátásom ebben viszont az volt, hogy a felhalmozott vagyonnal pont az a probléma, hogy használhatod termelékenység növelésre is, de használhatod eszközök vételére is, amikkel tovább növeled a vagyonod. Ez az opció viszont, hogy a vagyonodat eszközvásárlással és spekulációval nyeri (ami persze kockázatot vonz magával, szóval bukhatnak is rajta), az kirekesztően a vagyonos embereknek elérhető csupán. Viszont a vagyongyarapodás lehetősége és mértéke sokkal jelentősebb a számukra.

Ne legyünk naivok azt gondolni, hogy „Jaj milyen jó nekem átlagembernek, hogy ők milyen gazdagok.”, de nem is feltétlen rossz, ha tényleg visszaforgatják a tőkéjüket a munkaerőbe.

Néha így is van, mégis ne legyünk naivok, mindenki önző. Ők is azt fogják nézni, hogy hogyan növelhetik a saját vagyonunkat, nem pedig azt, hogy “Jaj, hogy teremthetek még több munkát?”. Csak akkor teremtenek még több munkát, ha azzal a saját vagyonukat is növelhetik. Ami nem baj, így működik a “konstruktív pusztításra” épülő kapitalizmus, csak sajnos az erőviszonyok nem egyenlőek.

A közgazdaság politikai vonzata

Bármennyire is keserű a közgazdászoknak, a közgazdaságtan és a politika elengedhetetlenül összefonódó területek. Végső soron a közgazdászok adnak tanácsot arra nézve, hogy a közjavakat és a közvagyont, hogyan lehet optimálisan és igazságosan újra elosztani. Viszont, akik ilyen vagyonra tesznek szert, azoknak nem csak materiális befolyásuk, hanem politikai befolyásuk is lesz. Ez később, választások során fontos, hogy milyen jelölt programját és kampányát támogatják a pénzükkel. Ha a programjuk segíti az üzletüket, akkor támogatják őket pénzzel. 

A probléma ezzel van: míg a demokráciának pont arról kéne szólnia, hogy a kisembert védjük attól, aki az élete, vagyona és befolyása adta előnyei miatt el tudná nyomni, a fent említett okokból pont fordítva történik.

Putyin egyeztet üzleti ügyekről

A nagytőkés érdekei érvényesülnek a kis ember felett. A választópolgárok választása nem a választóktól függenek, hanem a nagytőke által finanszírozott jelöltekből, továbbá a felvonultatott lehetőségekből, vagyis legalább, akiről értesülnek.

De mégis hogyan értesülnének?

Pénzből, amit kampányra fordítanak. Ha nincs mögötted pénz, hiába vagy egy lehetőség, az emberek nem hallottak rólad.

Így végső soron a döntéshozók a nagytőkésektől függenek, hogy a választók hallják a jelöltek hangját.

Értem én, hogy internet, mégis nem ugyan azt a műsoridőt kapja mindenki.

Amit mondani akartam ezzel, hogy ugyan az Oxfam-tanulmány állítása valóban eltúlzott, de ne legyenek illúzióink a nagytőkésekről és a jótékony termelékenység növekedéséről. Ők vannak előnyben a jelenlegi gazdasági és politikai rendszerben. Ezt megcsorbálni törvényeken keresztül talán káros lehet a munkásra is és nem fair rájuk nézve sem, de az ő üzleti sikerességükkel együtt járó befolyásuk használata sem fair az átlagemberre nézve, mégis élnek vele.

Ha nem jó, és nem rossz, akkor mégis mi?

Amit ez a három példa valójában érzékeltetni próbál, hogy valóban mindenki az önérdekét követi adott cselekedetével. Legyen az egyén, állam vagy cég, de útközben közérdeket teremt és rombol egyszerre. Csupán prioritás kérdése, hogy ezt pozitívként vagy negatívként értékeljük. Mégis miért fontos számomra az, hogy ezt mind leírjam?

Ugyan az embereknek vannak negatív és pozitív oldalai, és ugyan minden ember az önérdekét követi, de e során az önérdek követés során igenis akarva, akaratlanul hoznak létre olyan közérdeket, ami a velük ellentétes prioritásokkal rendelkező embernek is pozitív. Egy barátomtól egyszer azt kérdeztem, hogy a közös szervezet másfél év helyes vezetése után, hogyan tudja felülírni a közmorált pár hónap helytelen vezetése.

„Persze, hogy felülírja! Az emberek jobban figyelnek a hibákra, kevésbé felejtik el, mint a pozitív élményeket. Ez beleivódik a múlt hibáiból tanuló ösztöneinkbe.”

Mégis, ahogy ő a saját hibájáról és a közösségek általánosan gyors és felületes ítélkezéséről ily nyugodtan tudott beszélni, úgy engem azóta se hagyott nyugodni az a tény, hogy az embereket könnyebben és gyorsabban ítéljük meg és könyveljük el negatívumaikról az ösztöneink miatt, mintsem, hogy értékelnénk a számottevőbb pozitívumaikért.

Hogy egy “sorosistát” vagy “fideszest” hamarabb nézzük a semmibe a mai magyar társadalomban, mintsem, hogy értékeljük a teljes embert. Az egyik lehet, hogy egy szerető családapa vagy másik egy kemény dolgozó ember. Vagy, hogy ne kelljen a politikai korrektség netovábbja miatt hozzátennem, hogy az előző mondatomban nem tettem sorrendi kitételt a két jelző között és a két jelző nem egymást kizáró jelzők. Vagy, hogy egy internetes trend miatt egy általában sikeres szakembernek az adott szakterületén ne kelljen az egész életmunkáját a semmibe nézni csak mert ő is, mint mindenki, követett el hibákat, csupán az övére fényderült.

Természetesen, ha a negatívak felülírják a pozitívumokat az ilyen szintű társadalmi óva intés és felelősségre vonás elengedhetetlen, de a gyors és felületes ítélkezés nem konstruktív rombolás, hanem csak egyszerűen rombolás.

Ami végső soron fontos, hogy ne “jó” és “rossz” alapján ítéljünk meg embereket, hanem az önérdek követésük konstruktivitása alapján és az összhasznosságuk alapján.

Leave a Reply

Your email address will not be published. Required fields are marked *